 |
"A szemét hagytam utoljára,
mert tudtam: ha egyszer belenézek,
alighanem elveszítem a
gondolataim fonalát."
|
Sue vendéglője La Push központja volt, hiszen annak ellenére, hogy ez volt az egyetlen vendéglátó egység a rezervátumban, még a kínálattal és a kiszolgálással sem volt panasz. Igaz, szinte minden reggelünket itt indítottuk Emily-vel, miután a gyerekeknek becsengettek, így Sue még külön figyelmet is fordított ránk.
Az ötvenes évei vége felé járó nő, fiatalokat megszégyenítő gyorsasággal és rugalmassággal forgott a pult mögött, és mosolyával, kivétel nélkül, megajándékozott minden betérőt. Kedves volt és figyelmes, na meg persze, kitűnő társaság is, és mindig ráért néhány szóra. A gyerekei iránt mutatott szeretete és törődése, pedig egészen lenyűgözött, hiszen olyan áhítattal beszélt a lányáról, Leah-ról és a fiáról, Seth-ről, hogy már rosszul éreztem magam, amiért még nem találkoztam velük személyesen. Bár Seth hamarosan visszatér a rezervátumba, így minden esélyem megvolt, hogy találkozzak a fiatal férfivel.
Az ajtó felett elhelyezett csengő hangosan csilingelve adta a pult mögött serénykedő Sue tudtára, hogy újabb vendégek érkeztek, így miután felkapta a hangra a fejét, szélesen elmosolyodott.
A helyiségben leginkább négy személyes asztalok kaptak helyet, melyek többsége - reggeli idő lévén - foglalt volt. A törzsi motívumokkal díszített, világosbarna falakról rengeteg mosolygó arc nézett vissza ránk, hiszen Sue szerette megosztani a különböző eseményeken készült fényképeket. Így felismertem a családját, illetve néhány tengerparton készült tábortüzes törzsi összejövetelről a vezetőket is, meg persze, Emily és Sam esküvői fényképéből is ki volt függesztve egy példány.
Olyan jó volt ránézni arra a falra, hiszen látszott, mennyire összetartó közösségben éltek, és örültem, hogy minket is befogadtak.
- A szokásos kávék, kedveseim - helyezett két csészét a pultra Sue, miközben elfoglaltunk két bárszéket. Mosolyogva köszöntük meg a nőnek az elkészített italokat, majd kissé elmélázva figyeltük, ahogyan visszatért a hiányzó árucikkek összeírásához. - A gyerekek? - pillantott fel pár pillanattal később, ezzel megtörve a beállt csendet.
- Jól vannak - bólogattam hevesen, miután néhány kortyot ittam a tökéletesen elkészített feketéből. - Nate annyira kidőlt a parttól, hogy először átaludta az éjszakát, és még a farkasok vonyítására sem kelt fel.
- Forks-ban kezdenek megint elterjedni a hatalmas farkasokról szóló pletykák, pedig igazából ez az ő közegük, és a hegyekben beállt fagy miatt, nem igazán találnak feljebb élelmet - replikázott Emily, talán kissé túlságosan is dühösen, hiszen a városban már odáig fajult a dolog, hogy plakátokon keresték az önjelölt vadászokat, hogy befogják az állatokat. - Sam és Billy szerint, nincs mitől tartani - pillantott rám gyorsan, tekintetével pedig kitartóan fürkészte az arcomat.
- Eddig sem tartottam tőlük - mondtam, miután rájöttem, hogy analizálása azért volt, hogy megállapítsa, mennyire ijedhettem meg. - Igazad van, ez az ő közegük. Ha az emberek nem bántják őket, ők sem fognak minket. Egyébként is, az egyik legintelligensebb faj - vontam meg a vállaimat, mire a két nő heves bólogatásba kezdett.
- Mintha csak a törzshöz tartoznál - mosolyodott el Sue, miközben a pultra helyezett kezemre csúsztatta az övét, és lassan megsimogatta a kézfejemet. Kedves gesztusa és hatalmas, mögöttes tartalommal bíró szavai pedig boldogsággal töltöttek el, és bár eddig sem kételkedtem abban, hogy elfogadtak minket, ezután már meg sem fordult a fejemben az, hogy esetleg nem ide tartozunk. Hosszú idő után végre azt éreztem, hogy jó helyen vagyunk, és La Push már az otthonunk. - Seth hazaérkezésére rendezünk egy tábortüzes összejövetelt a parton, amíg tart a jó idő. Szeretném, ha te és Nate csatlakoznátok - invitált meg bennünket, csokoládébarna szemei pedig ellenvetést nem tűrően csillantak fel, ahogy várta a válaszomat.
- Rendben, köszönjük, ott leszünk - feleltem rögtön, és meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg másként cselekedjünk. Az előbbi után már tudtam, bennünket is ugyanúgy a családjának tekint, és én is úgy tekintettem rájuk, mintha a családom tagjai lennének. - Viszont most ne haragudjatok, de indulnom kell. Elviszem a kocsit a szervizbe - ugrottam le a székről, majd Emily-hez hajolva, nyomtam két puszit az arcára, és kis hezitálás után, a pult másik oldalán álló indiánnővel is hasonlóan cselekedtem.
Az autónak egyre érdekesebb hangja volt, amit főleg indításnál tapasztaltam, így örültem, amiért Sam jóvoltából nem kellett autószerelőt keresni.
A férfi szervize egészen nagy volt La Push méreteihez képest, hiszen még a szomszédos kisvárosokból is ide hozták az emberek a javítandó járműveket. Jól és precízen dolgoztak, az pedig csak hab volt a tortán, hogy Sam közbenjárása miatt még soron kívül is elintézhettem a dolgot. Igaz, Emily felajánlotta, hogy használhatom az autóját, míg az enyém elkészül, de örültem, hogy mégsem hosszú hetekig kell visszaélnem a nő kedvességével.
A műhely két utcányira volt a rezervátum központjától, így csupán néhány percet vett igénybe, míg a vendéglőből elindulva megtaláltam a néhány, nyitott garázsból álló épületet. A parkolóban leginkább régi típusú autók sorakoztak, illetve pár motort is felfedeztem, ahogy elfoglaltam egy szabad helyet. Bentről zene hallatszott ki, ami csak tompította a szereléssel járó zajokat, így egész jól kivehető volt a csavarkulcsok zörgésének a hangja. A levegőt pedig átjárta az olaj és benzin különleges elegye, amihez némi kipufogófüst is vegyült. Az épület mellett egy tesztpálya kapott helyet, ahol pár fiatal ácsorgott egy-egy motor társaságában és elmélyülten diskuráltak egy kissé piszkos, olajfoltos szerelővel.
- Uhm, elnézést - léptem oda az egyik garázsból kijövő szerelőhöz, akinek nem csak ruháját és arcát borította olajfolt, hanem még ősz szakállában is feltűnt néhány pötty. Kezét egy elhasznált ruhadarabba törölte meg éppen, miközben érdeklődve mustrált végig. - Hol találom Paul-t? - kérdeztem kedvesen, hiszen Sam a lelkemre kötötte, hogy csak a férfira bízzam rá az autómat.
- Ott fekszik a kocsi alatt - bökött egy régi típusú Chevrolet pickupra, mely alól, valóban két, sötét farmernadrágba bújtatott láb kandikált ki. - Paul - kiáltott neki oda dörmögős hangján, mire a megszólított csak dünnyögött valamit, ám nem akaródzott kimászni az autó alól.
A férfi a motorosok felé vette az irányt, így még néhány másodpercig, Paul lábait szuggerálva vártam, hogy hátha előmászik, és kevésbé tűnök hülyének. Azonban, rájöttem, hogy a férfi nem egyhamar fog kijönni onnan a munkatársának a szavára, így tettem néhány tétova lépést a garázs felé, mire magassarkú cipőm kopogására abbamaradt a csavarozás jellegzetes hangja az autó alatt.
- Helló - szólaltam meg bizonytalanul, Paul pedig egy könnyed mozdulattal kimászott addigi helyéről, és a hátsó zsebéből előhalászott egy ruhadarabot, amibe megtörölte piszkos kezét. - Paul? - kérdeztem tétován a fölém magasodó alaktól, mire rám emelte csokoládébarna íriszeit, és valami egészen különös fény csillant meg bennük.
Pupillái kitágultak, ahogyan rám nézett, miközben formás ajkai résnyire elnyíltak egymástól. Szemei megremegtek, ádámcsutkája a hatalmas nyelésnek köszönhetően erőteljesen megemelkedett, és talán mintha meg is tántorodott volna. Úgy tűnt, mintha nem is lenne jelen, mintha pillanatok alatt elveszett volna.
Nem tudtam, hogy mi történt vele, de ahogyan a felismerés szikrái felcsillantak a mandulavágású szemeiben, és izmos mellkasa ütemesen mozogni kezdett ismét, én is kifújtam az addig bent tartott levegőt. Egy zavart mosoly ült ki az ajkaira, miután benedvesítette azokat, és egy egészen apró, ámde tétova lépést tett felém, miközben ösztönösen mozdultam én is magas alakja felé. Nem értettem a miértjét, de olyan mértékű vonzalomhullám söpört végig rajtam, ahogyan feltérképeztem helyes arcát, hogy legszívesebben megszüntettem volna azt az egészen csekély távolságot is kettőnk között. Nem ismertem magamra, és egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy tényleg megtörtént-e az előbbi jelenet vagy csak álmodtam, de azt tudtam, hogy az elmúlt másodpercekben valami láthatatlan erő Paul-hoz láncolt.
- Szia!
Mély baritonja, olyan volt a füleimnek, mintha a legszebb zenét hallottam volna, és azt kívántam, bárcsak mindig hallhatnám a hangját, és láthatnám azt a mosolyt, amivel mellette megajándékozott.
A helyiségben leginkább négy személyes asztalok kaptak helyet, melyek többsége - reggeli idő lévén - foglalt volt. A törzsi motívumokkal díszített, világosbarna falakról rengeteg mosolygó arc nézett vissza ránk, hiszen Sue szerette megosztani a különböző eseményeken készült fényképeket. Így felismertem a családját, illetve néhány tengerparton készült tábortüzes törzsi összejövetelről a vezetőket is, meg persze, Emily és Sam esküvői fényképéből is ki volt függesztve egy példány.
Olyan jó volt ránézni arra a falra, hiszen látszott, mennyire összetartó közösségben éltek, és örültem, hogy minket is befogadtak.
- A szokásos kávék, kedveseim - helyezett két csészét a pultra Sue, miközben elfoglaltunk két bárszéket. Mosolyogva köszöntük meg a nőnek az elkészített italokat, majd kissé elmélázva figyeltük, ahogyan visszatért a hiányzó árucikkek összeírásához. - A gyerekek? - pillantott fel pár pillanattal később, ezzel megtörve a beállt csendet.
- Jól vannak - bólogattam hevesen, miután néhány kortyot ittam a tökéletesen elkészített feketéből. - Nate annyira kidőlt a parttól, hogy először átaludta az éjszakát, és még a farkasok vonyítására sem kelt fel.
- Forks-ban kezdenek megint elterjedni a hatalmas farkasokról szóló pletykák, pedig igazából ez az ő közegük, és a hegyekben beállt fagy miatt, nem igazán találnak feljebb élelmet - replikázott Emily, talán kissé túlságosan is dühösen, hiszen a városban már odáig fajult a dolog, hogy plakátokon keresték az önjelölt vadászokat, hogy befogják az állatokat. - Sam és Billy szerint, nincs mitől tartani - pillantott rám gyorsan, tekintetével pedig kitartóan fürkészte az arcomat.
- Eddig sem tartottam tőlük - mondtam, miután rájöttem, hogy analizálása azért volt, hogy megállapítsa, mennyire ijedhettem meg. - Igazad van, ez az ő közegük. Ha az emberek nem bántják őket, ők sem fognak minket. Egyébként is, az egyik legintelligensebb faj - vontam meg a vállaimat, mire a két nő heves bólogatásba kezdett.
- Mintha csak a törzshöz tartoznál - mosolyodott el Sue, miközben a pultra helyezett kezemre csúsztatta az övét, és lassan megsimogatta a kézfejemet. Kedves gesztusa és hatalmas, mögöttes tartalommal bíró szavai pedig boldogsággal töltöttek el, és bár eddig sem kételkedtem abban, hogy elfogadtak minket, ezután már meg sem fordult a fejemben az, hogy esetleg nem ide tartozunk. Hosszú idő után végre azt éreztem, hogy jó helyen vagyunk, és La Push már az otthonunk. - Seth hazaérkezésére rendezünk egy tábortüzes összejövetelt a parton, amíg tart a jó idő. Szeretném, ha te és Nate csatlakoznátok - invitált meg bennünket, csokoládébarna szemei pedig ellenvetést nem tűrően csillantak fel, ahogy várta a válaszomat.
- Rendben, köszönjük, ott leszünk - feleltem rögtön, és meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg másként cselekedjünk. Az előbbi után már tudtam, bennünket is ugyanúgy a családjának tekint, és én is úgy tekintettem rájuk, mintha a családom tagjai lennének. - Viszont most ne haragudjatok, de indulnom kell. Elviszem a kocsit a szervizbe - ugrottam le a székről, majd Emily-hez hajolva, nyomtam két puszit az arcára, és kis hezitálás után, a pult másik oldalán álló indiánnővel is hasonlóan cselekedtem.
Az autónak egyre érdekesebb hangja volt, amit főleg indításnál tapasztaltam, így örültem, amiért Sam jóvoltából nem kellett autószerelőt keresni.
A férfi szervize egészen nagy volt La Push méreteihez képest, hiszen még a szomszédos kisvárosokból is ide hozták az emberek a javítandó járműveket. Jól és precízen dolgoztak, az pedig csak hab volt a tortán, hogy Sam közbenjárása miatt még soron kívül is elintézhettem a dolgot. Igaz, Emily felajánlotta, hogy használhatom az autóját, míg az enyém elkészül, de örültem, hogy mégsem hosszú hetekig kell visszaélnem a nő kedvességével.
A műhely két utcányira volt a rezervátum központjától, így csupán néhány percet vett igénybe, míg a vendéglőből elindulva megtaláltam a néhány, nyitott garázsból álló épületet. A parkolóban leginkább régi típusú autók sorakoztak, illetve pár motort is felfedeztem, ahogy elfoglaltam egy szabad helyet. Bentről zene hallatszott ki, ami csak tompította a szereléssel járó zajokat, így egész jól kivehető volt a csavarkulcsok zörgésének a hangja. A levegőt pedig átjárta az olaj és benzin különleges elegye, amihez némi kipufogófüst is vegyült. Az épület mellett egy tesztpálya kapott helyet, ahol pár fiatal ácsorgott egy-egy motor társaságában és elmélyülten diskuráltak egy kissé piszkos, olajfoltos szerelővel.
- Uhm, elnézést - léptem oda az egyik garázsból kijövő szerelőhöz, akinek nem csak ruháját és arcát borította olajfolt, hanem még ősz szakállában is feltűnt néhány pötty. Kezét egy elhasznált ruhadarabba törölte meg éppen, miközben érdeklődve mustrált végig. - Hol találom Paul-t? - kérdeztem kedvesen, hiszen Sam a lelkemre kötötte, hogy csak a férfira bízzam rá az autómat.
- Ott fekszik a kocsi alatt - bökött egy régi típusú Chevrolet pickupra, mely alól, valóban két, sötét farmernadrágba bújtatott láb kandikált ki. - Paul - kiáltott neki oda dörmögős hangján, mire a megszólított csak dünnyögött valamit, ám nem akaródzott kimászni az autó alól.
A férfi a motorosok felé vette az irányt, így még néhány másodpercig, Paul lábait szuggerálva vártam, hogy hátha előmászik, és kevésbé tűnök hülyének. Azonban, rájöttem, hogy a férfi nem egyhamar fog kijönni onnan a munkatársának a szavára, így tettem néhány tétova lépést a garázs felé, mire magassarkú cipőm kopogására abbamaradt a csavarozás jellegzetes hangja az autó alatt.
- Helló - szólaltam meg bizonytalanul, Paul pedig egy könnyed mozdulattal kimászott addigi helyéről, és a hátsó zsebéből előhalászott egy ruhadarabot, amibe megtörölte piszkos kezét. - Paul? - kérdeztem tétován a fölém magasodó alaktól, mire rám emelte csokoládébarna íriszeit, és valami egészen különös fény csillant meg bennük.
Pupillái kitágultak, ahogyan rám nézett, miközben formás ajkai résnyire elnyíltak egymástól. Szemei megremegtek, ádámcsutkája a hatalmas nyelésnek köszönhetően erőteljesen megemelkedett, és talán mintha meg is tántorodott volna. Úgy tűnt, mintha nem is lenne jelen, mintha pillanatok alatt elveszett volna.
Nem tudtam, hogy mi történt vele, de ahogyan a felismerés szikrái felcsillantak a mandulavágású szemeiben, és izmos mellkasa ütemesen mozogni kezdett ismét, én is kifújtam az addig bent tartott levegőt. Egy zavart mosoly ült ki az ajkaira, miután benedvesítette azokat, és egy egészen apró, ámde tétova lépést tett felém, miközben ösztönösen mozdultam én is magas alakja felé. Nem értettem a miértjét, de olyan mértékű vonzalomhullám söpört végig rajtam, ahogyan feltérképeztem helyes arcát, hogy legszívesebben megszüntettem volna azt az egészen csekély távolságot is kettőnk között. Nem ismertem magamra, és egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy tényleg megtörtént-e az előbbi jelenet vagy csak álmodtam, de azt tudtam, hogy az elmúlt másodpercekben valami láthatatlan erő Paul-hoz láncolt.
- Szia!
Mély baritonja, olyan volt a füleimnek, mintha a legszebb zenét hallottam volna, és azt kívántam, bárcsak mindig hallhatnám a hangját, és láthatnám azt a mosolyt, amivel mellette megajándékozott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése