04.

"A szemét hagytam utoljára,

mert tudtam: ha egyszer belenézek,

alighanem elveszítem a

gondolataim fonalát."

Sue vendéglője La Push központja volt, hiszen annak ellenére, hogy ez volt az egyetlen vendéglátó egység a rezervátumban, még a kínálattal és a kiszolgálással sem volt panasz. Igaz, szinte minden reggelünket itt indítottuk Emily-vel, miután a gyerekeknek becsengettek, így Sue még külön figyelmet is fordított ránk.

Az ötvenes évei vége felé járó nő, fiatalokat megszégyenítő gyorsasággal és rugalmassággal forgott a pult mögött, és mosolyával, kivétel nélkül, megajándékozott minden betérőt. Kedves volt és figyelmes, na meg persze, kitűnő társaság is, és mindig ráért néhány szóra. A gyerekei iránt mutatott szeretete és törődése, pedig egészen lenyűgözött, hiszen olyan áhítattal beszélt a lányáról, Leah-ról és a fiáról, Seth-ről, hogy már rosszul éreztem magam, amiért még nem találkoztam velük személyesen. Bár Seth hamarosan visszatér a rezervátumba, így minden esélyem megvolt, hogy találkozzak a fiatal férfivel. 

Az ajtó felett elhelyezett csengő hangosan csilingelve adta a pult mögött serénykedő Sue tudtára, hogy újabb vendégek érkeztek, így miután felkapta a hangra a fejét, szélesen elmosolyodott.
A helyiségben leginkább négy személyes asztalok kaptak helyet, melyek többsége - reggeli idő lévén - foglalt volt. A törzsi motívumokkal díszített, világosbarna falakról rengeteg mosolygó arc nézett vissza ránk, hiszen Sue szerette megosztani a különböző eseményeken készült fényképeket. Így felismertem a családját, illetve néhány tengerparton készült tábortüzes törzsi összejövetelről a vezetőket is, meg persze, Emily és Sam esküvői fényképéből is ki volt függesztve egy példány.
Olyan jó volt ránézni arra a falra, hiszen látszott, mennyire összetartó közösségben éltek, és örültem, hogy minket is befogadtak.
 - A szokásos kávék, kedveseim - helyezett két csészét a pultra Sue, miközben elfoglaltunk két bárszéket. Mosolyogva köszöntük meg a nőnek az elkészített italokat, majd kissé elmélázva figyeltük, ahogyan visszatért a hiányzó árucikkek összeírásához. - A gyerekek? - pillantott fel pár pillanattal később, ezzel megtörve a beállt csendet.
 - Jól vannak - bólogattam hevesen, miután néhány kortyot ittam a tökéletesen elkészített feketéből. - Nate annyira kidőlt a parttól, hogy először átaludta az éjszakát, és még a farkasok vonyítására sem kelt fel.
 - Forks-ban kezdenek megint elterjedni a hatalmas farkasokról szóló pletykák, pedig igazából ez az ő közegük, és a hegyekben beállt fagy miatt, nem igazán találnak feljebb élelmet - replikázott Emily, talán kissé túlságosan is dühösen, hiszen a városban már odáig fajult a dolog, hogy plakátokon keresték az önjelölt vadászokat, hogy befogják az állatokat. - Sam és Billy szerint, nincs mitől tartani - pillantott rám gyorsan, tekintetével pedig kitartóan fürkészte az arcomat.
 - Eddig sem tartottam tőlük - mondtam, miután rájöttem, hogy analizálása azért volt, hogy megállapítsa, mennyire ijedhettem meg. - Igazad van, ez az ő közegük. Ha az emberek nem bántják őket, ők sem fognak minket. Egyébként is, az egyik legintelligensebb faj - vontam meg a vállaimat, mire a két nő heves bólogatásba kezdett.
  - Mintha csak a törzshöz tartoznál - mosolyodott el Sue, miközben a pultra helyezett kezemre csúsztatta az övét, és lassan megsimogatta a kézfejemet. Kedves gesztusa és hatalmas, mögöttes tartalommal bíró szavai pedig boldogsággal töltöttek el, és bár eddig sem kételkedtem abban, hogy elfogadtak minket, ezután már meg sem fordult a fejemben az, hogy esetleg nem ide tartozunk. Hosszú idő után végre azt éreztem, hogy jó helyen vagyunk, és La Push már az otthonunk. - Seth hazaérkezésére rendezünk egy tábortüzes összejövetelt a parton, amíg tart a jó idő. Szeretném, ha te és Nate csatlakoznátok - invitált meg bennünket, csokoládébarna szemei pedig ellenvetést nem tűrően csillantak fel, ahogy várta a válaszomat.
  - Rendben, köszönjük, ott leszünk - feleltem rögtön, és meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg másként cselekedjünk. Az előbbi után már tudtam, bennünket is ugyanúgy a családjának tekint, és én is úgy tekintettem rájuk, mintha a családom tagjai lennének. - Viszont most ne haragudjatok, de indulnom kell. Elviszem a kocsit a szervizbe - ugrottam le a székről, majd Emily-hez hajolva, nyomtam két puszit az arcára, és kis hezitálás után, a pult másik oldalán álló indiánnővel is hasonlóan cselekedtem.
Az autónak egyre érdekesebb hangja volt, amit főleg indításnál tapasztaltam, így örültem, amiért Sam jóvoltából nem kellett autószerelőt keresni.
A férfi szervize egészen nagy volt La Push méreteihez képest, hiszen még a szomszédos kisvárosokból is ide hozták az emberek a javítandó járműveket. Jól és precízen dolgoztak, az pedig csak hab volt a tortán, hogy Sam közbenjárása miatt még soron kívül is elintézhettem a dolgot. Igaz, Emily felajánlotta, hogy használhatom az autóját, míg az enyém elkészül, de örültem, hogy mégsem hosszú hetekig kell visszaélnem a nő kedvességével.
A műhely két utcányira volt a rezervátum központjától, így csupán néhány percet vett igénybe, míg a vendéglőből elindulva megtaláltam a néhány, nyitott garázsból álló épületet. A parkolóban leginkább régi típusú autók sorakoztak, illetve pár motort is felfedeztem, ahogy elfoglaltam egy szabad helyet. Bentről zene hallatszott ki, ami csak tompította a szereléssel járó zajokat, így egész jól kivehető volt a csavarkulcsok zörgésének a hangja. A levegőt pedig átjárta az olaj és benzin különleges elegye, amihez némi kipufogófüst is vegyült. Az épület mellett egy tesztpálya kapott helyet, ahol pár fiatal ácsorgott egy-egy motor társaságában és elmélyülten diskuráltak egy kissé piszkos, olajfoltos szerelővel.
 - Uhm, elnézést - léptem oda az egyik garázsból kijövő szerelőhöz, akinek nem csak ruháját és arcát borította olajfolt, hanem még ősz szakállában is feltűnt néhány pötty. Kezét egy elhasznált ruhadarabba törölte meg éppen, miközben érdeklődve mustrált végig. - Hol találom Paul-t? - kérdeztem kedvesen, hiszen Sam a lelkemre kötötte, hogy csak a férfira bízzam rá az autómat.
 - Ott fekszik a kocsi alatt - bökött egy régi típusú Chevrolet pickupra, mely alól, valóban két, sötét farmernadrágba bújtatott láb kandikált ki. - Paul - kiáltott neki oda dörmögős hangján, mire a megszólított csak dünnyögött valamit, ám nem akaródzott kimászni az autó alól.
A férfi a motorosok felé vette az irányt, így még néhány másodpercig, Paul lábait szuggerálva vártam, hogy hátha előmászik, és kevésbé tűnök hülyének. Azonban, rájöttem, hogy a férfi nem egyhamar fog kijönni onnan a munkatársának a szavára, így tettem néhány tétova lépést a garázs felé, mire magassarkú cipőm kopogására abbamaradt a csavarozás jellegzetes hangja az autó alatt.
 - Helló - szólaltam meg bizonytalanul, Paul pedig egy könnyed mozdulattal kimászott addigi helyéről, és a hátsó zsebéből előhalászott egy ruhadarabot, amibe megtörölte piszkos kezét. - Paul? - kérdeztem tétován a fölém magasodó alaktól, mire rám emelte csokoládébarna íriszeit, és valami egészen különös fény csillant meg bennük.
Pupillái kitágultak, ahogyan rám nézett, miközben formás ajkai résnyire elnyíltak egymástól. Szemei megremegtek, ádámcsutkája a hatalmas nyelésnek köszönhetően erőteljesen megemelkedett, és talán mintha meg is tántorodott volna. Úgy tűnt, mintha nem is lenne jelen, mintha pillanatok alatt elveszett volna.
Nem tudtam, hogy mi történt vele, de ahogyan a felismerés szikrái felcsillantak a mandulavágású szemeiben, és izmos mellkasa ütemesen mozogni kezdett ismét, én is kifújtam az addig bent tartott levegőt. Egy zavart mosoly ült ki az ajkaira, miután benedvesítette azokat, és egy egészen apró, ámde tétova lépést tett felém, miközben ösztönösen mozdultam én is magas alakja felé. Nem értettem a miértjét, de olyan mértékű vonzalomhullám söpört végig rajtam, ahogyan feltérképeztem helyes arcát, hogy legszívesebben megszüntettem volna azt az egészen csekély távolságot is kettőnk között. Nem ismertem magamra, és egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy tényleg megtörtént-e az előbbi jelenet vagy csak álmodtam, de azt tudtam, hogy az elmúlt másodpercekben valami láthatatlan erő Paul-hoz láncolt.
  - Szia!
Mély baritonja, olyan volt a füleimnek, mintha a legszebb zenét hallottam volna, és azt kívántam, bárcsak mindig hallhatnám a hangját, és láthatnám azt a mosolyt, amivel mellette megajándékozott. 

03.

"Ha nem lenne sötét, so-
se látnánk a csillagokat."

A parton töltött délutánból végül parton töltött este lett, hiszen még sötétedéskor is igazán kellemes idő volt, a gyerekek pedig a világért sem akarták kihagyni a naplementének a mesés látványát. Így mikor hazaindultunk, már jócskán közeledtünk a tíz órához, aminek köszönhetően Nate az autóban elaludt.
Nem laktunk messze a parttól, talán öt perces lehetett az út, azonban annyira elfáradt, hogy a házhoz érve sem ébredt fel. Így óvatosan kikapcsoltam a biztonsági övét, majd karjaimat apró mellkasa köré fonva öleltem magamhoz, és emeltem ki a járműből. A teraszon egy kicsit nyöszörgött ugyan, amíg fél kézzel ügyeskedve kinyitottam a bejárati ajtót, bent azonban még arra sem ébredt meg, hogy belerúgtam az ágya mellé épített legóházba, ami így néhány nagyobb darabra esett szét.
 - Oh, hogy az a.. - szitkozódásomat még éppen sikerült visszafognom, majd lassú mozdulattal az ágyába helyeztem a békésen szuszogó kis srácot. - Jó éjszakát, kincsem! - Suttogásom az üres házban hangosabbra sikeredett, mint szerettem volna, azonban Nate már annyira mélyen aludt, hogy a "jó éjt puszimra" sem rezzent meg. A szobájának az ajtajából aztán egy utolsó pillantást vetettem még rá, és elmosolyodtam, ahogyan az egyik nagyobb méretű játékkatonáját magához ölelve változtatott a helyzetén.
Az ajtót  résnyire nyitva hagytam magam mögött, hiszen még egészen gyakran előfordult, hogy Nate az éjszaka közepén felébredt, így akadály nélkül tudott átjönni hozzám, ha szüksége volt rá.
A konyhába lépve végül a szekrényből elővettem egy boros poharat, majd a hűtőből kiemeltem a palackot - szükségét éreztem egy finom vörösbornak. A pultra helyezett táskámból végül előhalásztam az ügyvédtől kapott papírokat, aztán a pohárral és a papírkupaccal a kezemben, kiültem a teraszra.
Még kellemesen meleg idő volt kint, illetve a kinti lámpafény sem zavarta annyira Nate-t, mintha a nappaliban kapcsoltam volna fel, így jobbnak láttam a kinti bútorra befészkelni magamat.
Lábaimat kibújtattam a papucsomból, majd felhúztam magam alá őket, és egy pokrócot terítettem az ölembe.
Az ügyvéd megkért, hogy hagyjak magamnak egy kis időt, azonban képtelen voltam másra gondolni, csak a táskámban megbújó papírokra. A többségük a lehetőségeimet taglalta, hiszen a családon belüli erőszak miatt nagy esély volt arra, hogy megkapjam a távol tartási végzést Brian ellen. Viszont a Nate felügyeletéért és a válásért folyó harc már nem ígérkezett ennyire szépnek.
Tudtam, hogy nem fog könnyen belemenni abba, hogy aláírja a papírokat, hiszen a tulajdonának tekintett. Birtokolni akart, és irányítani, akár csak a jól menő cégét. A fejében az a kép élt, hogy tökéletességének nincsen határa, és ehhez a mosolyogva bólogató feleségére és a kisfiára volt szüksége. Egy olyan családra, akiket bábukként irányíthat, és fegyelmezhet, ha valami nem az ő akarata szerint történik. És éppen emiatt, tisztában voltam azzal, hogy a lehető legjobb ügyvédeket fogja felkérni, és azt a támadási pontot fogja választani, ami neki ugyan nem jelentett semmit, de nekem annál többet. A kisfiamat.
Azt pedig végképp nem engedhettem, hogy Nate a karmai közé kerüljön, nem engedhettem, hogy bántódása essen. Nem hagyhattam, hogy Nate az apjához kerüljön, mert abba belehalnék.
 - Mibe keveredtél, Missy? - tettem fel magamnak a költői kérdést, miközben igyekeztem eltüntetni az arcomon végigfolyó könnycseppeket.
Egy hűvösebb fuvallat végül arra késztetett, hogy összeszedjem a papírokat és én is lefeküdjek, bár a fejemben cikázó gondolatok miatt, aludni még néhány óráig biztosan képtelen leszek.
Ekkor azonban az erdő felől neszezés hangjára lettem figyelmes, amit az egyre jobban felerősödő szélnek tudtam be. Hallottam, ahogy az óceán felől érkező levegőáramlat megrázza a bokrokat, és belekap a fák lombkoronájába, miközben egy-két vékonyabb ág is hangosan reccsent. Végül pedig, egyre több és több gallytörést lehetett hallani, majd egy hangos vonyítás szelte át az erdőt.
Úgy látszik, nem csak a szél, hanem az erdőben élő állatok is magukhoz tértek, és ahelyett, hogy megijedtem volna, a következő, kicsit közelebbről érkező vonyítás valamilyen beteges oknál fogva, nyugalommal töltött el. 

02.

"...összetörtek, és már soha
többé nem leszek ép."

Az egész délutánt az ügyvéd társaságában töltöttem, így mikor Emily felhívott, hogy elindultak a partra, Thomas Callahan is visszavonulót fújt. Annyi információt zúdítottunk egymásra, hogy kért néhány nap haladékot, hogy kidolgozhasson egy tökéletes tervet, és hagy nekem is időt arra, hogy rendezzem a gondolataimat. Látta rajtam, hogy össze voltam zavarodva és a félelem is kezdett a hatalmába keríteni, hiszen innen már nem volt visszaút. Abba pedig bele se mertem gondolni, hogy Nate-t elveszíthetem.

Úgyhogy, jobb híján megbeszéltünk egy újabb találkozót, és megkért, hogy legközelebb hozzam magammal a kisfiamat is, hiszen szeretné megismerni őt is. 

A La Push-ba vezető úton pedig próbáltam jobb képet erőltetni magamra, mert nem szerettem volna, hogy Nate észrevegyen ebből a zűrzavarból bármit is. Kicsi volt még, és örültem, amiért végre biztosíthatok neki egy olyan életet, amit megérdemel, és időt arra, hogy gyerek legyen. Így is sokkal több mindent megtapasztalt már, mint szabadott volna. 

A partra kiérve már messziről lehetett hallani a gyerekek boldog nevetését, így az én ajkaimra is széles mosoly húzódott, ahogyan elindultam feléjük. Nate egy uszadékfa előtt lapátolta a nedves homokot egy vödörbe, míg Emma kicsit messzebbről kiabált neki hínárgyűjtés közben. Emily egy kiterített pokrócról figyelte a kettősüket, míg férje, Sam rendíthetetlenül őrizte a gyerekek által épített homokvárat. 

 - Sziasztok! - köszöntem hangosan a párosnak, mire a két kicsi is felkapta a fejét és rohanni kezdtek felém. Nate szorosan ölelt magához, miközben Emma is próbált közelebb férkőzni, így leguggoltam hozzájuk és mindkettejük arcára nyomtam egy hatalmas puszit, majd a táskámból egy-egy sütőpapírba csomagolt muffint emeltem ki. - Üljetek le, amíg megeszitek - mondtam nekik mosolyogva, így visszasétáltak az uszadékfához, majd azon telepedtek le. - Hoztam ám nektek is - nyújtottam Emily és Sam felé is a süteményeket, majd letelepedtem a velem nagyjából egyidős nő mellé a pokrócra. 

 - Hogy ment? - kérdezte aggódva, mire egy hatalmas sóhajt szakadt fel a mellkasomból. - Ezek szerint tud segíteni. 

 - Egy hét múlva találkozunk, Nate-t is vinnem kell - feleltem gondterhelten, ahogyan a nevető, kissé maszatos kicsire pillantottam. - Nem akartam belevonni ebbe, még túl kicsi és Brian őt sosem bántotta. 

 - De téged igen - simogatta meg a hátamat óvatosan Emily, majd egy jelentőségteljes pillantást váltott Sam-el, amiből még én is rájöttem, a férfi is tisztában van a múltammal. - Segíteni fogunk, amiben csak tudunk, hogy örökre megszabadulj tőle. 

 - Köszönöm, Em, tényleg - néztem rá hálásan, és igyekeztem minden köszönetet kimutatni felé, hiszen ha nem veszi észre az ügyetlenül leplezett lilás foltokat, még mindig csak magamban keseregnék. - Sam, holnap bevihetem a műhelybe a kocsimat? Elég fura hangja van - váltottam gyorsan témát, hiszen nem akartam a gyerekek előtt jobban belemenni ebbe az egészbe.

  - Persze, Kislány - bólintott, én pedig hitetlenkedve felnevettem a rám aggatott becenév hallatán. Úgy látszik, ez már rajtam marad. - Én nem leszek bent, de kérd meg Pault, hogy soron kívül nézzen rá. 

Sam a maga módján kedves ember volt, és örültem, amiért megismerhettem őket, hiszem Emily-vel egy dinamikus párost alkottak. Pillantásokból is megértették egymást, és ha Emily mozdult, akkor a férfi is mozdult utána. Tökéletesek voltak egymás számára, és ahogyan egymásra pillantottak, még a vak is láthatta, hogy mennyire szeretik egymást és rajonganak a másikért. Csodálatos volt a kapcsolatuk, amit Emma még tökéletesebbé varázsolt, hiszen egymásnál jobban, csak a kislányukat szerették. 

Őket elnézve, pedig rá kellett jönnöm arra, hogy amit Brian iránt éreztem a kapcsolatunk elején, meg sem közelítette a szerelem fogalmát. Akkor persze úgy éreztem, hogy ő számomra a tökéletes férfi, hogy ugyanannyira szeret, mint én őt, és az égiek egymásnak teremtettek bennünket. Tizenöt éves voltam, mikor megismerkedtünk, és húsz évesen már az oltárnál álltunk, miközben a pocakomban már ott növekedett Nate. Naivan elhittem, hogy minden rendben lesz, és a halálunkig boldogan fogunk együtt élni. Hülye voltam, és nem vettem észre a jeleket. Elhittem, hogy szeret és nem léptem akkor, mikor először megütött, hanem hagytam, hogy évekig így éljünk. És talán, ha Nate nem rettent volna meg az apjától, mikor egyik este a nyakamnál fogva a falhoz préselt, még mindig mellette lettem volna. 

Azt viszont nem hagyhattam, hogy a kisfiamnak bármi baja essen. 

 - Anya, azok a bácsik mit csinálnak? - futott oda hozzám Nate, mire mindhárman a hatalmas sziklafalra kaptuk a tekintetünket. - Tudnak repülni? - kérdezte gyermeki ártatlansággal, ahogyan az egyik fiú lassan elrugaszkodott a fal peremétől, majd a mélybe vetette magát. 

 - Jézusom - pattantam fel, majd kaptam a szám elé a kezemet, mikor az önjelölt bázisugró hangos csobbanással csapódott bele a hideg óceánba, veszélyesen közel a sziklákhoz. 

 - Ne aggódj, csak ugrálnak egy kicsit - mosolyodott el Sam, ahogyan végignéztük, hogy még négy férfi és egy nő vetette magát a hullámok közé. - Nincs túl sok szórakozási lehetőség erre. A legtöbben lejjebbről ugranak, de fentről az igazi. 

 - Mintha tapasztalatból beszélnél - forgattam meg a szemeimet, hiszen már az ugrás gondolatától is halálfélelmem volt. Sam egy egészen jelentőségteljes pillantást küldött felém, melyből tudtam, hogy ő is azok között van, akik a legmagasabb pontot, a fal peremét választották ugrópontnak. - Tudod, Nate, Sam bácsi is ilyen szuper ember - öleltem magamhoz a fiút, aki az ölembe huppanva kezdte faggatni Sam-et a repülésről. 

 - Ha nem lesz belőle pilóta, akkor semmi - kacagott fel Emily is, ahogyan a fiam lelkes, kérdezz-felelek játékát hallgatta. - Bár lehet Emma előbb lesz autószerelő - mutatott a lánya kezei között levő játék csavarhúzóra, amivel megpróbálta felpattintani egy piros kisautó motorháztetejét.

01.

"A remény újra meg újra felütötte a
fejét a lelkemben, hogy aztán fájdalma-
san eltiporja a valóság." 

Már lassan egy hónap is eltelt, mióta a kis indiánrezervátumba költöztünk. Nem számítottunk már látványosságnak a helyiek körében, sőt egyre több ember fogadott be minket a köreibe. Most már reggelente az utcában élők mosolyogva köszönnek, és érdeklődnek Nate felől, vagy éppen a boltban akar néhány barátságosabb ember beszélgetésbe elegyedni. Az összetartó közösség kezdett elfogadni minket, és bár nem tartoztunk a törzshöz vér szerint, úgy kezeltek bennünket.
Bár Nate jobban élvezte az újrakezdés adta lehetőségeket, hiszen még gyermeki ártatlansággal és naivitással vetette bele magát mindenbe. Könnyebben megbízott a helyiekben, aminek köszönhetően gyorsan be tudott illeszkedni az iskolában is, és emiatt próbáltam én is tartani vele a lépést.
- Iskola után Emmát levisszük a partra, van kedvetek csatlakozni? - zökkentett ki a gondolataim közül Emily, aki mosolyogva várt bennünket az iskola előtt.
A fiatal nő volt az első ember, akivel beszélgetésbe elegyedtem. A kislánya, Emma és Nate ugyanabba az osztályba jártak, így míg a két kicsi összebarátkozott, mi is jó viszonyba kerültünk. Barátságos volt, és mindig mosolygott, hangja pedig nyugtatóan hatott az emberre. Arcát egy hatalmas sebhely tarkította, ugyanakkor a kisugárzása azt sugallta, egyáltalán nem törődik a múltban elszenvedett dolgokkal. Mély barna szemeiben pedig mindig olyan csillogást és megértést láttam, ami miatt tudtam, benne nem csalódhatok.
- Nagyon jó lenne - bólintottam végül rá az ajánlatára, hiszen Nate már régen vágyott az óceánhoz, én pedig örültem, hogy a jó idő miatt, teljesíthetem a vágyát. - Addig visszaérek Forksból - tettem még hozzá, mire megértően bólintott.
- Doktor Callahan a legjobb ügyvéd, örülök, hogy ennyit segíthettem - mondta kedvesen, miközben egyik karjával megsimogatta a vállamat. - Ha esetleg nem érnél vissza, elindulunk a partra, te pedig majd csatlakozol. Szívesen vigyázok addig Nate-re.
 - Köszönöm, Emily - feleltem őszintén a fiatal indiánnőnek, aki egy biztató mosoly után a felénk rohanó gyerekekre pillantott. Nate erősen csapódott a lábaimnak, karjaival pedig szorosan átölelt a combjaimnál, mire leguggoltam hozzá, hogy karjaim közé tudjam vonni. - Suli után, ha nem lennék itt Emily fog rád vigyázni, és lementek a partra. Fogadj neki szót, rendben?
 - Persze - bólintott boldogan, majd egy puszit nyomott az arcomra. - Szeretlek, anyu!
 - Én is, Nate - feleltem, miután egy utolsó puszit nyomtam a fejére, ő pedig Emma kezét megfogva elkezdett szaladni a bejárat felé. - Óvatosan - kiáltottam még a két kicsi után, de ők már akkor régen a tantermük felé tartottak.
 - Egy gyors kávé Sue-nál? - kérdezte Emily az út túloldalán lévő vendéglőre bökve, mire lassan megráztam a fejem, és sajnálkozva a kezemre erősített órára pillantottam, alig fél óra múlva az ügyvédnél kellett lennem. - Akkor majd máskor - mosolyodott el, aztán ölelésbe vont. - Sok sikert! - Emily még intett egy utolsót, mielőtt elhajtottam volna az iskola elől, majd a visszapillantóból láttam, hogy átsétált a kedves vendéglőbe.
La Push és Forks nagyjából tíz percnyi autóútra volt egymástól, így ezalatt az egy hónap alatt már a kisvárost is megismertem. Igaz, szinte mindent itt kellett intézni, hiszen a rezervátumban az iskolákon, egy kisebb bolton és Sue vendéglőjén kívül, mást nem igazán lehetett megtalálni. Mondjuk Forks sem éppen a hatalmas bevásárló központjairól és plázáiról volt híres.
A városba beérve aztán kezdett elhatalmasodni felettem a félelem és az idegesség. Emily biztosított az ügyvéd szakértelméről és diszkréciójáról, mégis féltem, hogy ha ebbe belevágok, ki tudja mik történhetnek még velünk.
Tudtam, hogy életem legjobb döntését hoztam meg azzal, hogy eljöttünk Kaliforniából, hiszen nem hagyhattam, hogy Nate-nek baja essen, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy a nyugalmunk nem fog sokáig tartani. Keresett bennünket, és hiába az Államok legkisebb, legeldugottabb helyére menekültünk, csak idők kérdése volt, hogy ránk találjon.
A megbeszélt találkozóhelyhez közeledve kénytelen voltam rendezni a gondolataimat, így mielőtt elhagytam volna az autót, egy gyors pillantást vetettem magamra a tükörben.
Arcom nyúzott volt, alsó ajkam a folyamatos rágcsálástól már-már sebesedett, sötétbarna hajam pedig rendezetlenül terült el a vállaimon és a hátamon. Nem voltam éppen a legjobb formámban, és csak abban tudtam bízni, hogy az ügyvéd nem olyan sekélyes, hogy ez alapján ítélkezik.
 - Ms. Tarasco? - szólított meg egy középkorú férfi, mire érdeklődve pillantottam fel rá, és bátortalanul bólintottam. - Thomas Callahan - nyújtotta felém a kezét üdvözlésképpen, így tenyeremet az övébe csúsztattam és hagytam, hogy megrázza. - Remélem nem probléma, hogy itt találkozunk - pillantott körbe a kis vendéglőben, mire gyorsan megráztam a fejem és egy szimpatikus asztalnál helyet foglaltam. - Rendelhetek Önnek is valamit?
 - Egy zöld teát, köszönöm - feleltem készségesen, majd figyeltem, ahogy a férfi a pulthoz lép.
Nem keltette egy ügyvéd benyomását, valójában inkább gondoltam őt egy kétkezi munkásnak. A megszokott, híres ügyvédhez dukáló öltöny helyett egy sötétkék farmert viselt egyszerű, fekete pólóval és széldzsekivel. Drága Rolex és aktatáska helyett csupán csak néhány mappát hozott magával, és a sofőrös autó helyett egy régi furgonnal érkezett. Szimpatikus megjelenésű férfi volt, kicsit emlékeztetett az apukámra őszülő hajával és körszakállával.
 - Ha jól értesültem, válni szeretne és távol tartási végzést a férje ellen - kezdett is hozzá egyből, mikor elfoglalta a velem szemközti helyet és kinyitotta a legfelső mappát. - Illetve kizárólagos felügyeleti jogot a kisfiúk felett.
 - Igen - bólintottam. Hangom szinte elveszett a vendéglő zajában, bár abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán jött ki hang a torkomon. 

00.

"La Push, cica, La Push"

Megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, ahogyan az út mellett elhelyezett táblákat követve, rákanyarodtam a rezervátumba vezető útra. A hatalmas fenyőfák között szinte egy kis ösvénynek tűnt a főút, a fák mögött elterülő hatalmas óceánnak a hangja pedig a semmiből zúzta szét az erdőnek a csendjét. A vidáman éneklő madarakat felváltották az élelemért rikácsoló sirályok, a sziklának csapódó hullámok pedig mennydörgésként hatottak. Az ég egy egészen különleges, szürkéskék árnyalatot vett fel, az alacsonyan szálló felhőkből pedig óceán-illatú eső hullott alá. A köd egy kicsit lejjebb ereszkedett ugyan, de a környéket uraló zöld színt nem rejtette el. 

- Azt hiszem, megjöttünk - mormoltam félhangosan, hogy a hátsó ülésen bóbiskoló Nate figyelmét felkeltsem, mikor elhagytuk a La Push feliratot hirdető táblát. A hat éves kisfiú érdeklődve tornázta feljebb magát az ülésen, majd apró szemei felcsillantak, ahogyan a fák mögül lassan előbújt az óceán. - Tetszik? 

- Brian nagyon irigy lesz, ha megtudja, hogy játszhatok majd vízben - hangja a több órányi csend után végre boldogan csengett, ajkain pedig régen látott mosolya csücsült, miközben várta, észre veszem e a csapdát szavai mögött. - Ugye, Anya?

- Nate - sóhajtottam fáradtan, miközben gyorsan a fiúra pillantottam. Barna szemei lelkesen csillogtak, hosszú idő óta először boldogan nézett rám, így nem akartam ismét lerombolni a vágyait. - Ezt még megbeszéljük - feleltem inkább a nemleges válasz helyett, mire a győztesek ujjongásával ajándékozott meg, ahogyan elhaladtunk néhány apró ház mellett. 

- Melyik lesz a miénk? Mindegyik tök egyforma - kérdezte pillanatokkal később, mire halkan felnevettem, hiszen teljes mértékben igaza volt.

- Ez lesz az - böktem egy barátságos épületre, miközben lassan leparkoltam a ház előtt, melynek udvarán még ott állt az eladást hirdető tábla, igaz egy matricát is rábiggyesztett az ingatlanos, mely szerint már elvesztette az aktualitását a hirdetés. - Gyere, nézzük meg. - Nate lelkesen rohant a hatalmas teraszig, majd arra a néhány lépcsőfokra felugrálva, az ajtónál ácsorogva várta, hogy elkezdjük az új életünket.