01.

"A remény újra meg újra felütötte a
fejét a lelkemben, hogy aztán fájdalma-
san eltiporja a valóság." 

Már lassan egy hónap is eltelt, mióta a kis indiánrezervátumba költöztünk. Nem számítottunk már látványosságnak a helyiek körében, sőt egyre több ember fogadott be minket a köreibe. Most már reggelente az utcában élők mosolyogva köszönnek, és érdeklődnek Nate felől, vagy éppen a boltban akar néhány barátságosabb ember beszélgetésbe elegyedni. Az összetartó közösség kezdett elfogadni minket, és bár nem tartoztunk a törzshöz vér szerint, úgy kezeltek bennünket.
Bár Nate jobban élvezte az újrakezdés adta lehetőségeket, hiszen még gyermeki ártatlansággal és naivitással vetette bele magát mindenbe. Könnyebben megbízott a helyiekben, aminek köszönhetően gyorsan be tudott illeszkedni az iskolában is, és emiatt próbáltam én is tartani vele a lépést.
- Iskola után Emmát levisszük a partra, van kedvetek csatlakozni? - zökkentett ki a gondolataim közül Emily, aki mosolyogva várt bennünket az iskola előtt.
A fiatal nő volt az első ember, akivel beszélgetésbe elegyedtem. A kislánya, Emma és Nate ugyanabba az osztályba jártak, így míg a két kicsi összebarátkozott, mi is jó viszonyba kerültünk. Barátságos volt, és mindig mosolygott, hangja pedig nyugtatóan hatott az emberre. Arcát egy hatalmas sebhely tarkította, ugyanakkor a kisugárzása azt sugallta, egyáltalán nem törődik a múltban elszenvedett dolgokkal. Mély barna szemeiben pedig mindig olyan csillogást és megértést láttam, ami miatt tudtam, benne nem csalódhatok.
- Nagyon jó lenne - bólintottam végül rá az ajánlatára, hiszen Nate már régen vágyott az óceánhoz, én pedig örültem, hogy a jó idő miatt, teljesíthetem a vágyát. - Addig visszaérek Forksból - tettem még hozzá, mire megértően bólintott.
- Doktor Callahan a legjobb ügyvéd, örülök, hogy ennyit segíthettem - mondta kedvesen, miközben egyik karjával megsimogatta a vállamat. - Ha esetleg nem érnél vissza, elindulunk a partra, te pedig majd csatlakozol. Szívesen vigyázok addig Nate-re.
 - Köszönöm, Emily - feleltem őszintén a fiatal indiánnőnek, aki egy biztató mosoly után a felénk rohanó gyerekekre pillantott. Nate erősen csapódott a lábaimnak, karjaival pedig szorosan átölelt a combjaimnál, mire leguggoltam hozzá, hogy karjaim közé tudjam vonni. - Suli után, ha nem lennék itt Emily fog rád vigyázni, és lementek a partra. Fogadj neki szót, rendben?
 - Persze - bólintott boldogan, majd egy puszit nyomott az arcomra. - Szeretlek, anyu!
 - Én is, Nate - feleltem, miután egy utolsó puszit nyomtam a fejére, ő pedig Emma kezét megfogva elkezdett szaladni a bejárat felé. - Óvatosan - kiáltottam még a két kicsi után, de ők már akkor régen a tantermük felé tartottak.
 - Egy gyors kávé Sue-nál? - kérdezte Emily az út túloldalán lévő vendéglőre bökve, mire lassan megráztam a fejem, és sajnálkozva a kezemre erősített órára pillantottam, alig fél óra múlva az ügyvédnél kellett lennem. - Akkor majd máskor - mosolyodott el, aztán ölelésbe vont. - Sok sikert! - Emily még intett egy utolsót, mielőtt elhajtottam volna az iskola elől, majd a visszapillantóból láttam, hogy átsétált a kedves vendéglőbe.
La Push és Forks nagyjából tíz percnyi autóútra volt egymástól, így ezalatt az egy hónap alatt már a kisvárost is megismertem. Igaz, szinte mindent itt kellett intézni, hiszen a rezervátumban az iskolákon, egy kisebb bolton és Sue vendéglőjén kívül, mást nem igazán lehetett megtalálni. Mondjuk Forks sem éppen a hatalmas bevásárló központjairól és plázáiról volt híres.
A városba beérve aztán kezdett elhatalmasodni felettem a félelem és az idegesség. Emily biztosított az ügyvéd szakértelméről és diszkréciójáról, mégis féltem, hogy ha ebbe belevágok, ki tudja mik történhetnek még velünk.
Tudtam, hogy életem legjobb döntését hoztam meg azzal, hogy eljöttünk Kaliforniából, hiszen nem hagyhattam, hogy Nate-nek baja essen, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy a nyugalmunk nem fog sokáig tartani. Keresett bennünket, és hiába az Államok legkisebb, legeldugottabb helyére menekültünk, csak idők kérdése volt, hogy ránk találjon.
A megbeszélt találkozóhelyhez közeledve kénytelen voltam rendezni a gondolataimat, így mielőtt elhagytam volna az autót, egy gyors pillantást vetettem magamra a tükörben.
Arcom nyúzott volt, alsó ajkam a folyamatos rágcsálástól már-már sebesedett, sötétbarna hajam pedig rendezetlenül terült el a vállaimon és a hátamon. Nem voltam éppen a legjobb formámban, és csak abban tudtam bízni, hogy az ügyvéd nem olyan sekélyes, hogy ez alapján ítélkezik.
 - Ms. Tarasco? - szólított meg egy középkorú férfi, mire érdeklődve pillantottam fel rá, és bátortalanul bólintottam. - Thomas Callahan - nyújtotta felém a kezét üdvözlésképpen, így tenyeremet az övébe csúsztattam és hagytam, hogy megrázza. - Remélem nem probléma, hogy itt találkozunk - pillantott körbe a kis vendéglőben, mire gyorsan megráztam a fejem és egy szimpatikus asztalnál helyet foglaltam. - Rendelhetek Önnek is valamit?
 - Egy zöld teát, köszönöm - feleltem készségesen, majd figyeltem, ahogy a férfi a pulthoz lép.
Nem keltette egy ügyvéd benyomását, valójában inkább gondoltam őt egy kétkezi munkásnak. A megszokott, híres ügyvédhez dukáló öltöny helyett egy sötétkék farmert viselt egyszerű, fekete pólóval és széldzsekivel. Drága Rolex és aktatáska helyett csupán csak néhány mappát hozott magával, és a sofőrös autó helyett egy régi furgonnal érkezett. Szimpatikus megjelenésű férfi volt, kicsit emlékeztetett az apukámra őszülő hajával és körszakállával.
 - Ha jól értesültem, válni szeretne és távol tartási végzést a férje ellen - kezdett is hozzá egyből, mikor elfoglalta a velem szemközti helyet és kinyitotta a legfelső mappát. - Illetve kizárólagos felügyeleti jogot a kisfiúk felett.
 - Igen - bólintottam. Hangom szinte elveszett a vendéglő zajában, bár abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán jött ki hang a torkomon.