02.

"...összetörtek, és már soha
többé nem leszek ép."

Az egész délutánt az ügyvéd társaságában töltöttem, így mikor Emily felhívott, hogy elindultak a partra, Thomas Callahan is visszavonulót fújt. Annyi információt zúdítottunk egymásra, hogy kért néhány nap haladékot, hogy kidolgozhasson egy tökéletes tervet, és hagy nekem is időt arra, hogy rendezzem a gondolataimat. Látta rajtam, hogy össze voltam zavarodva és a félelem is kezdett a hatalmába keríteni, hiszen innen már nem volt visszaút. Abba pedig bele se mertem gondolni, hogy Nate-t elveszíthetem.

Úgyhogy, jobb híján megbeszéltünk egy újabb találkozót, és megkért, hogy legközelebb hozzam magammal a kisfiamat is, hiszen szeretné megismerni őt is. 

A La Push-ba vezető úton pedig próbáltam jobb képet erőltetni magamra, mert nem szerettem volna, hogy Nate észrevegyen ebből a zűrzavarból bármit is. Kicsi volt még, és örültem, amiért végre biztosíthatok neki egy olyan életet, amit megérdemel, és időt arra, hogy gyerek legyen. Így is sokkal több mindent megtapasztalt már, mint szabadott volna. 

A partra kiérve már messziről lehetett hallani a gyerekek boldog nevetését, így az én ajkaimra is széles mosoly húzódott, ahogyan elindultam feléjük. Nate egy uszadékfa előtt lapátolta a nedves homokot egy vödörbe, míg Emma kicsit messzebbről kiabált neki hínárgyűjtés közben. Emily egy kiterített pokrócról figyelte a kettősüket, míg férje, Sam rendíthetetlenül őrizte a gyerekek által épített homokvárat. 

 - Sziasztok! - köszöntem hangosan a párosnak, mire a két kicsi is felkapta a fejét és rohanni kezdtek felém. Nate szorosan ölelt magához, miközben Emma is próbált közelebb férkőzni, így leguggoltam hozzájuk és mindkettejük arcára nyomtam egy hatalmas puszit, majd a táskámból egy-egy sütőpapírba csomagolt muffint emeltem ki. - Üljetek le, amíg megeszitek - mondtam nekik mosolyogva, így visszasétáltak az uszadékfához, majd azon telepedtek le. - Hoztam ám nektek is - nyújtottam Emily és Sam felé is a süteményeket, majd letelepedtem a velem nagyjából egyidős nő mellé a pokrócra. 

 - Hogy ment? - kérdezte aggódva, mire egy hatalmas sóhajt szakadt fel a mellkasomból. - Ezek szerint tud segíteni. 

 - Egy hét múlva találkozunk, Nate-t is vinnem kell - feleltem gondterhelten, ahogyan a nevető, kissé maszatos kicsire pillantottam. - Nem akartam belevonni ebbe, még túl kicsi és Brian őt sosem bántotta. 

 - De téged igen - simogatta meg a hátamat óvatosan Emily, majd egy jelentőségteljes pillantást váltott Sam-el, amiből még én is rájöttem, a férfi is tisztában van a múltammal. - Segíteni fogunk, amiben csak tudunk, hogy örökre megszabadulj tőle. 

 - Köszönöm, Em, tényleg - néztem rá hálásan, és igyekeztem minden köszönetet kimutatni felé, hiszen ha nem veszi észre az ügyetlenül leplezett lilás foltokat, még mindig csak magamban keseregnék. - Sam, holnap bevihetem a műhelybe a kocsimat? Elég fura hangja van - váltottam gyorsan témát, hiszen nem akartam a gyerekek előtt jobban belemenni ebbe az egészbe.

  - Persze, Kislány - bólintott, én pedig hitetlenkedve felnevettem a rám aggatott becenév hallatán. Úgy látszik, ez már rajtam marad. - Én nem leszek bent, de kérd meg Pault, hogy soron kívül nézzen rá. 

Sam a maga módján kedves ember volt, és örültem, amiért megismerhettem őket, hiszem Emily-vel egy dinamikus párost alkottak. Pillantásokból is megértették egymást, és ha Emily mozdult, akkor a férfi is mozdult utána. Tökéletesek voltak egymás számára, és ahogyan egymásra pillantottak, még a vak is láthatta, hogy mennyire szeretik egymást és rajonganak a másikért. Csodálatos volt a kapcsolatuk, amit Emma még tökéletesebbé varázsolt, hiszen egymásnál jobban, csak a kislányukat szerették. 

Őket elnézve, pedig rá kellett jönnöm arra, hogy amit Brian iránt éreztem a kapcsolatunk elején, meg sem közelítette a szerelem fogalmát. Akkor persze úgy éreztem, hogy ő számomra a tökéletes férfi, hogy ugyanannyira szeret, mint én őt, és az égiek egymásnak teremtettek bennünket. Tizenöt éves voltam, mikor megismerkedtünk, és húsz évesen már az oltárnál álltunk, miközben a pocakomban már ott növekedett Nate. Naivan elhittem, hogy minden rendben lesz, és a halálunkig boldogan fogunk együtt élni. Hülye voltam, és nem vettem észre a jeleket. Elhittem, hogy szeret és nem léptem akkor, mikor először megütött, hanem hagytam, hogy évekig így éljünk. És talán, ha Nate nem rettent volna meg az apjától, mikor egyik este a nyakamnál fogva a falhoz préselt, még mindig mellette lettem volna. 

Azt viszont nem hagyhattam, hogy a kisfiamnak bármi baja essen. 

 - Anya, azok a bácsik mit csinálnak? - futott oda hozzám Nate, mire mindhárman a hatalmas sziklafalra kaptuk a tekintetünket. - Tudnak repülni? - kérdezte gyermeki ártatlansággal, ahogyan az egyik fiú lassan elrugaszkodott a fal peremétől, majd a mélybe vetette magát. 

 - Jézusom - pattantam fel, majd kaptam a szám elé a kezemet, mikor az önjelölt bázisugró hangos csobbanással csapódott bele a hideg óceánba, veszélyesen közel a sziklákhoz. 

 - Ne aggódj, csak ugrálnak egy kicsit - mosolyodott el Sam, ahogyan végignéztük, hogy még négy férfi és egy nő vetette magát a hullámok közé. - Nincs túl sok szórakozási lehetőség erre. A legtöbben lejjebbről ugranak, de fentről az igazi. 

 - Mintha tapasztalatból beszélnél - forgattam meg a szemeimet, hiszen már az ugrás gondolatától is halálfélelmem volt. Sam egy egészen jelentőségteljes pillantást küldött felém, melyből tudtam, hogy ő is azok között van, akik a legmagasabb pontot, a fal peremét választották ugrópontnak. - Tudod, Nate, Sam bácsi is ilyen szuper ember - öleltem magamhoz a fiút, aki az ölembe huppanva kezdte faggatni Sam-et a repülésről. 

 - Ha nem lesz belőle pilóta, akkor semmi - kacagott fel Emily is, ahogyan a fiam lelkes, kérdezz-felelek játékát hallgatta. - Bár lehet Emma előbb lesz autószerelő - mutatott a lánya kezei között levő játék csavarhúzóra, amivel megpróbálta felpattintani egy piros kisautó motorháztetejét.