 |
| "Te vagy a Nap. Az én szemé- lyes napom. Te oszlattad el a felhőket." |
A hét úgy repült el felettünk, mintha csupán csak néhány percről lett volna szó, így mikor pénteken a gyerekeknek befejeződött a tanítás, széles mosollyal és egy-egy hatalmas, áfonyás muffin társaságában vártam őket az iskola bejáratánál. Nate és Emma futva közeledtek felém, majd apró karjaikkal szorosan öleltek magukhoz, míg mindkettejük fejére nyomtam néhány cuppanós puszit. Átnyújtottam nekik a süteményeket, majd kezeiket megfogva indultunk el az Uley család rezidenciája felé.
A ház csupán csak néhány utcányira volt az iskola épületétől, így míg a verőfényes napsütésben sétáltunk, addig a kicsik lelkesen, egymás szavába vágva mesélték, hogy a nap folyamán mik történtek. Az arcomra pedig széles mosoly húzódott, amiért egy tanulással töltött nap is ennyire boldoggá tette őket. Mindketten brillíroztak, sosem volt rájuk panasz, és általában úgy jöttek el a délutáni napköziből, hogy az összes házi feladatukat megcsinálták.
Örültem, amiért Nate ilyen gyorsan be tudott illeszkedni, és Emmával már most is csak húzták előre egymást. Gyorsan legjobb barátokká váltak, és kifejezetten jót tett Nate nyugodt személyiségének, hogy Emma sokkal élénkebb volt nála. Emily pedig arról áradozott sokat, hogy a kislány viselkedésére is hasonlóan jó hatással volt a kisfiam introvertáltsága.
- Hé, kölykök - intett nekik oda vigyorogva Sam, így a kicsik a kezemet elengedve futni kezdtek a férfi felé. Apró karjaikkal átölelték a magas férfi lábait, míg ő hajukat összeborzolva köszöntötte őket. - Mi újság, Kislány? - nézett végül rám, ajkaimra pedig hitetlenkedő mosoly ült a becenév hallatán, hiszen már teljesen biztos voltam abban, hogy nem fog leszokni arról, hogy így hívjon.
- Minden a legnagyobb rendben - bólintottam határozottan, majd mögé pillantva figyeltem, ahogy a gyerekek a nyitott ajtón keresztül beszáguldanak a házba és hangos kiabálásukkal Emily-t is körbe zsongják. - Emily mondta, hogy híred van számomra - jutott eszembe, amit még reggel az indiánnő fél mondatban elejtett, bár a részleteket ő sem tudta.
- Igen - nézett határozottan, minek hatására én is komolyabban pillantottam rá. Volt valami Sam-ben, ami miatt az ember akaratlanul is úgy cselekedett, ahogyan a férfitől látta. Komoly volt, és sokszor éreztem azt, hogy inkább főnökükként tekintenek rá a baráti társaságban. - Nézd, tudom, hogy nem egyszerű egyedül ellátnod és nevelned egy gyereket, illetve fedezned a kiadásokat. Emily említette, hogy a régi ügyfeleidnek kivétel nélkül felmondtál, mikor elköltöztetek, nyilvánvaló okokból - kezdett hozzá, én pedig kissé értetlenül hallgattam. Valóban az összes ügyfelemet átirányítottam egy ismerősömhöz, aki csoporttársam volt az egyetemen, hiszen féltem, hogy Brian, akár általuk is ránk találhat. - Viszont én kegyetlenül gyűlölöm a papírmunkát, és a legközelebbi, megbízható könyvelő is Seattle-ben van, úgyhogy arra szeretnélek megkérni, hogy a műhely papírjait rád bízhatnám e?
- Persze Sam, örülnék neki - feleltem őszintén, hiszen Forks-ban már akadt néhány munkám, azonban egyik sem igényelt annyi időt és energiát, hogy ne tudnám elvállalni a műhellyel kapcsolatos teendőket. - Köszönöm!
- Ugyan, én köszönöm - nevetett fel öblös hangján, majd hirtelen egy hatalmas farkasvonyítás hallatszott, mire mindketten a szomszédos erdő felé kaptuk a fejünket. A napokban többször is lehetett hallani az állatokat, mégis most Sam arcára kiülő aggodalomból ki tudtam következtetni, hogy többről lehet szó, mint az élelemért kutakodó vadakról. - Ha megkérlek, bemennél Emily-hez? Én is jövök mindjárt - mondta úgy, hogy tekintetével még mindig az erdőt pásztázta, mintha keresett volna, vagy éppen látott volna valamit, nekem pedig eszem ágában sem volt ellenkezni vele.
A házba lépve becsuktam magam mögött az ajtót, majd próbáltam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy nagy valószínűséggel a férfi belevetette magát a fák sűrűjébe, és rettentően bíztam abban, hogy nem lesz baja. Bár úgy tűnt, nem először tesz ilyet a bajba jutott állatokért, és Emily sem tűnt zaklatottnak vagy idegesnek, mikor férje holléte után érdeklődött. Így én is igyekeztem jobb képet erőltetni magamra, majd a pult mögé lépve néhány zellerért nyúltam, miközben az indiánnő a húsokkal foglalatoskodott.
A múlthét sikerein felbuzdulva, erre a hétre is összehívta a baráti társaságot vacsorára, én pedig örömmel segítettem neki az előkészületekben. Mindketten szerettünk a konyhában serénykedni, és a társaság nagy része igazán bolondult a hasáért, így nem szerettem volna, hogy Emily-nek mindent egyedül kelljen csinálnia. Igaz, említette néhányszor, hogy a múltban rengetegszer ő főzött a fiúkra, és akkor még többet is képesek voltak elpusztítani.
- Biztos, nem lesz semmi baj? - kérdeztem végül, ahogyan az ablakon kipillantva éppen ráláttam az egyre sötétedő erdőre. Aggódtam Sam-ért, az egyik legjobb barátommá vált a La Push-ban töltött idő alatt, és képtelen voltam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy egyedül van kint. - Nem kellene utána menni, vagy valami?
- Ne aggódj - lépett mellém Emily, akinek vonásai teljes nyugodtságot árasztottak. Eléggé szürreálisnak tartottam, hogy jobban aggódtam a férjéért, mint ő maga, bár tény, hogy ő sokkal jobban ismerte nálam. - Biztos csapdába esett az egyik állat, sajnos sokszor előfordul - magyarázta, én pedig hitetlenkedve horkantottam fel, hiszen az utóbbi időben egyre több városi buzdult fel és vette célba szegény állatokat.
- Azt hinné az ember, ha ennyire közel él valaki a természethez, akkor megtanult már együtt élni a vadakkal - csóváltam meg a fejem, majd az összevágott zellereket belekotortam a saláta többi alapanyaga mellé a tálba. - Uhm, doktor Callahan hívott ma, Brian nem írta alá a papírokat, szóval mindenképpen bírósági ügy lesz belőle.
- Oh, te jó ég! - Emily tekintete néhány másodperc alatt változott meg, ahogyan rám nézett, miközben igyekeztem palástolni az üggyel kapcsolatos aggodalmamat, hiszen nem a nappaliban játszó gyerekek füle hallatán szerettem volna kiborulni. - Így mennyi ideig tarthat a procedúra?
- Azt mondta, hogy hónapokkal biztos számolnom kell - feleltem néhány pillanattal később, miután visszafogtam a kitörni készülő könnyeimet. Nem zokoghattam, és az lebegett a szemeim előtt, hogy az ügyvéd szerint győztesen kerülhetünk ki a perből. Előnyünkre válik, hogy a kizárólagos felügyeleti jogon kívül semmi mást nem szerettem volna, és sikerült az ügyvédnek néhány tanút is előkerítenie, akik az évek során látták, hogy Brian milyen agresszíven bánt velem. - Azt érzem, sosem lesz vége ennek. Úgy élem az életemet, hogy a hátam mögé pillantgatok, félve, hogy ránk talál. Anya leánykori nevét használom, befestettem a hajam és az ország másik felére költöztünk, mégis rettegek, hogy valamilyen úton ránk talál és bántani fogja Nate-t.
- Megvédünk benneteket, a törzs egy emberként áll mögöttetek és nem hagyjuk, hogy a közeletekbe férkőzzön. Megígérem!
- Köszönöm, Emily, tényleg! Nem is tudom, hogy mi lenne velünk, nélkületek - néztem hálásan a fiatal nő szemébe, aki végül szorosan a karjai közé zárt, mígnem az idillt a sütő időzítőjének hangja zavarta meg.
A ház csupán csak néhány utcányira volt az iskola épületétől, így míg a verőfényes napsütésben sétáltunk, addig a kicsik lelkesen, egymás szavába vágva mesélték, hogy a nap folyamán mik történtek. Az arcomra pedig széles mosoly húzódott, amiért egy tanulással töltött nap is ennyire boldoggá tette őket. Mindketten brillíroztak, sosem volt rájuk panasz, és általában úgy jöttek el a délutáni napköziből, hogy az összes házi feladatukat megcsinálták.
Örültem, amiért Nate ilyen gyorsan be tudott illeszkedni, és Emmával már most is csak húzták előre egymást. Gyorsan legjobb barátokká váltak, és kifejezetten jót tett Nate nyugodt személyiségének, hogy Emma sokkal élénkebb volt nála. Emily pedig arról áradozott sokat, hogy a kislány viselkedésére is hasonlóan jó hatással volt a kisfiam introvertáltsága.
- Hé, kölykök - intett nekik oda vigyorogva Sam, így a kicsik a kezemet elengedve futni kezdtek a férfi felé. Apró karjaikkal átölelték a magas férfi lábait, míg ő hajukat összeborzolva köszöntötte őket. - Mi újság, Kislány? - nézett végül rám, ajkaimra pedig hitetlenkedő mosoly ült a becenév hallatán, hiszen már teljesen biztos voltam abban, hogy nem fog leszokni arról, hogy így hívjon.
- Minden a legnagyobb rendben - bólintottam határozottan, majd mögé pillantva figyeltem, ahogy a gyerekek a nyitott ajtón keresztül beszáguldanak a házba és hangos kiabálásukkal Emily-t is körbe zsongják. - Emily mondta, hogy híred van számomra - jutott eszembe, amit még reggel az indiánnő fél mondatban elejtett, bár a részleteket ő sem tudta.
- Igen - nézett határozottan, minek hatására én is komolyabban pillantottam rá. Volt valami Sam-ben, ami miatt az ember akaratlanul is úgy cselekedett, ahogyan a férfitől látta. Komoly volt, és sokszor éreztem azt, hogy inkább főnökükként tekintenek rá a baráti társaságban. - Nézd, tudom, hogy nem egyszerű egyedül ellátnod és nevelned egy gyereket, illetve fedezned a kiadásokat. Emily említette, hogy a régi ügyfeleidnek kivétel nélkül felmondtál, mikor elköltöztetek, nyilvánvaló okokból - kezdett hozzá, én pedig kissé értetlenül hallgattam. Valóban az összes ügyfelemet átirányítottam egy ismerősömhöz, aki csoporttársam volt az egyetemen, hiszen féltem, hogy Brian, akár általuk is ránk találhat. - Viszont én kegyetlenül gyűlölöm a papírmunkát, és a legközelebbi, megbízható könyvelő is Seattle-ben van, úgyhogy arra szeretnélek megkérni, hogy a műhely papírjait rád bízhatnám e?
- Persze Sam, örülnék neki - feleltem őszintén, hiszen Forks-ban már akadt néhány munkám, azonban egyik sem igényelt annyi időt és energiát, hogy ne tudnám elvállalni a műhellyel kapcsolatos teendőket. - Köszönöm!
- Ugyan, én köszönöm - nevetett fel öblös hangján, majd hirtelen egy hatalmas farkasvonyítás hallatszott, mire mindketten a szomszédos erdő felé kaptuk a fejünket. A napokban többször is lehetett hallani az állatokat, mégis most Sam arcára kiülő aggodalomból ki tudtam következtetni, hogy többről lehet szó, mint az élelemért kutakodó vadakról. - Ha megkérlek, bemennél Emily-hez? Én is jövök mindjárt - mondta úgy, hogy tekintetével még mindig az erdőt pásztázta, mintha keresett volna, vagy éppen látott volna valamit, nekem pedig eszem ágában sem volt ellenkezni vele.
A házba lépve becsuktam magam mögött az ajtót, majd próbáltam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy nagy valószínűséggel a férfi belevetette magát a fák sűrűjébe, és rettentően bíztam abban, hogy nem lesz baja. Bár úgy tűnt, nem először tesz ilyet a bajba jutott állatokért, és Emily sem tűnt zaklatottnak vagy idegesnek, mikor férje holléte után érdeklődött. Így én is igyekeztem jobb képet erőltetni magamra, majd a pult mögé lépve néhány zellerért nyúltam, miközben az indiánnő a húsokkal foglalatoskodott.
A múlthét sikerein felbuzdulva, erre a hétre is összehívta a baráti társaságot vacsorára, én pedig örömmel segítettem neki az előkészületekben. Mindketten szerettünk a konyhában serénykedni, és a társaság nagy része igazán bolondult a hasáért, így nem szerettem volna, hogy Emily-nek mindent egyedül kelljen csinálnia. Igaz, említette néhányszor, hogy a múltban rengetegszer ő főzött a fiúkra, és akkor még többet is képesek voltak elpusztítani.
- Biztos, nem lesz semmi baj? - kérdeztem végül, ahogyan az ablakon kipillantva éppen ráláttam az egyre sötétedő erdőre. Aggódtam Sam-ért, az egyik legjobb barátommá vált a La Push-ban töltött idő alatt, és képtelen voltam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy egyedül van kint. - Nem kellene utána menni, vagy valami?
- Ne aggódj - lépett mellém Emily, akinek vonásai teljes nyugodtságot árasztottak. Eléggé szürreálisnak tartottam, hogy jobban aggódtam a férjéért, mint ő maga, bár tény, hogy ő sokkal jobban ismerte nálam. - Biztos csapdába esett az egyik állat, sajnos sokszor előfordul - magyarázta, én pedig hitetlenkedve horkantottam fel, hiszen az utóbbi időben egyre több városi buzdult fel és vette célba szegény állatokat.
- Azt hinné az ember, ha ennyire közel él valaki a természethez, akkor megtanult már együtt élni a vadakkal - csóváltam meg a fejem, majd az összevágott zellereket belekotortam a saláta többi alapanyaga mellé a tálba. - Uhm, doktor Callahan hívott ma, Brian nem írta alá a papírokat, szóval mindenképpen bírósági ügy lesz belőle.
- Oh, te jó ég! - Emily tekintete néhány másodperc alatt változott meg, ahogyan rám nézett, miközben igyekeztem palástolni az üggyel kapcsolatos aggodalmamat, hiszen nem a nappaliban játszó gyerekek füle hallatán szerettem volna kiborulni. - Így mennyi ideig tarthat a procedúra?
- Azt mondta, hogy hónapokkal biztos számolnom kell - feleltem néhány pillanattal később, miután visszafogtam a kitörni készülő könnyeimet. Nem zokoghattam, és az lebegett a szemeim előtt, hogy az ügyvéd szerint győztesen kerülhetünk ki a perből. Előnyünkre válik, hogy a kizárólagos felügyeleti jogon kívül semmi mást nem szerettem volna, és sikerült az ügyvédnek néhány tanút is előkerítenie, akik az évek során látták, hogy Brian milyen agresszíven bánt velem. - Azt érzem, sosem lesz vége ennek. Úgy élem az életemet, hogy a hátam mögé pillantgatok, félve, hogy ránk talál. Anya leánykori nevét használom, befestettem a hajam és az ország másik felére költöztünk, mégis rettegek, hogy valamilyen úton ránk talál és bántani fogja Nate-t.
- Megvédünk benneteket, a törzs egy emberként áll mögöttetek és nem hagyjuk, hogy a közeletekbe férkőzzön. Megígérem!
- Köszönöm, Emily, tényleg! Nem is tudom, hogy mi lenne velünk, nélkületek - néztem hálásan a fiatal nő szemébe, aki végül szorosan a karjai közé zárt, mígnem az idillt a sütő időzítőjének hangja zavarta meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése