08.

"Higgy nekem most
az egyszer: minden
vagy, csak éppen
hétköznapi nem."

  - Lányok, tudnátok egy kicsit segíteni? - állt fel Emily az asztaltól, miután egy jelentőségteljes pillantást váltottak a férjével, Kim és én pedig azonnal felálltunk, és követtük őt a konyhába. Már csak a sütemények szervírozása maradt hátra, és a fiúkon egyáltalán nem látszott, hogy kihagynák a desszertet az elfogyasztott, tetemes mennyiségű étel ellenére sem. - Kértek egy kávét? - kérdezte a helyiségbe érve Emily, majd a szekrényhez lépve, bólintásunkat látva leemelt három bögrét. 

 - Nem csak a süteményekről van szó, igaz? - pillantott rá Kim, aztán arcán is átsuhant az az aggodalom, amit Emily arcán is felfedeztem, miután Sam hazaért. Többről volt szó, mint amennyibe beavattak, és őszintén reméltem, hogy nincs komolyabb bajról szó, bár kíváncsiskodni nem szerettem volna. - Missy, te és Paul? - terelte gyorsan a témát inkább hármasunk szőke tagja, miközben a pultnál levő székekre letelepedtünk. Hangjában őszinte érdeklődés és öröm csendült fel, Emily pedig sokat sejtetően vigyorra húzta az ajkait, így tudtam, ha én nem osztom meg Jared kedvesével a történteket, akkor majd ő fogja. 

 - Valami olyasmi - böktem ki végül, hiszen nem igazán tudtam, hogy mit kellene felelnem. A műhelyben történt afférunk óta tényleg csak az ismerkedésre koncentráltunk, és próbáltuk a medrében terelni a kialakuló kapcsolatunkat. Gyorsan és visszavonhatatlanul megkedveltem, és ahogyan haladtak a napok és egyre többször volt esélyünk találkozni, egyre jobban éreztem, hogy egy láthatatlan erő összeköt bennünket. - Nagyon kedvelem, talán jobban is, mint illene. - Éreztem, ahogyan arcom egyre jobban felhevül, majd a két lány vigyorából rájöttem, hogy pirulásomat, a két kis tűzrózsa képében  ők is észrevették. - Szeretném, ha jól alakulnának a dolgok, de jelenleg sokkal több időmet felemészti a válási procedúra, mint amennyit a kapcsolatunkba tudnék fektetni. A legszebb az egészben, hogy megérti, és nagyon sokat segít. 

 - Paul rendes ember - replikázott mosollyal az arcán Kim, miközben Emily a kávékat elkészítette és lehelyezte elénk. - Emlékszem, hogy a megismerkedésünkkor tőle tartottam a legjobban a heves természete miatt. Életemben nem csalódtam ennyire kellemesen. 

 - Nagyon a szívén viseli a sorsotokat, sosem lenne képes úgy viselkedni veletek, ahogyan azt Brian tette - szállt be a házigazda is a beszélgetésbe, nekem pedig egyet kellett vele értenem. 

Már ebben a néhány napban is éles különbség mutatkozott meg a két férfi között, hiszen a kapcsolatunk elején sem volt Brian ennyire figyelmes és törődő, mint amennyire Paul az. Visszatekintve látom, hogy mennyire erőlködnie kellett ahhoz, hogy a látszatot fenn tudja tartani, a végén pedig már annyira megszoktam, hogy nem is vágytam másra. Nem tudtam, hogy másképp is lehet szeretni, és túlságosan naiv és hiszékeny voltam ahhoz, hogy a környezetemre hallgassak, amíg még lehetett. Elszakított a szüleimtől, teljesen elszeparált a külvilágtól és sokszor Nate és a bejárónő jelentette a társaságomat. Nem voltak barátaim, csak olyanok, akik Brian barátai is és a munkámat is otthonról végeztem, így az ügyfelekkel sem tudtam kialakítani semmilyen kapcsolatot. Otthon nem beszélgettünk, nem vacsoráztunk együtt és sokszor még nem is egy hálószobát használtunk. A vágyai kielégítésére használt, és sokszor egy elhasznált rongydarabnak éreztem magam. 

Ezzel szemben Paul minden mozzanatával a törődését és az érdeklődését fejezte ki. Gesztusaiban és felém irányuló tetteiben nem volt semmiféle mesterkélt dolog, és én is éppen ennyire ösztönösen viszonyultam hozzá. A szemeiben tűz gyulladt, mikor rám nézett, és képes volt órákon keresztül figyelni beszélgetéseink alkalmával. Tényleg érdekeltem, nem csak egy eszköz voltam a számára. Nate pedig szinte azonnal a szívébe zárta, nem félt tőle, ahogyan a saját apjától tette. Akár órákig tudtak együtt játszani, és életemben nem voltam annyira boldog, mint mikor a kettősüket néztem. 

 - Missy, beszélhetnénk? - jött be a konyhába a gondolataimban emlegetett személy, mire a lányok halkan felkuncogtak, én pedig széles mosollyal az arcomon néztem rá. - Sétáljunk egyet - ajánlotta, mikor mellé értem, én pedig örömmel bólintottam rá az ajánlatára, főleg miután a nappaliba pillantva láttam, ahogyan a fiúk a gyerekekkel játszanak. 

Emily-ék háza egészen elszeparáltan helyezkedett el, ahhoz képest is, hogy a rezervátumban nem volt szokás közvetlenül egymás mellé építkezni. Az egyik oldalán az erdő húzódott, míg másikon az út, a kertből pedig néhány percnyi sétát követően a tengerpartra lehetett jutni. Mi is utóbbi felé vettük utunkat, és élveztem, hogy a kellemesen meleg szél körülöttünk leng. A távolból lehetett még hallani néhány éhes sirály hangját, azonban a Hold megvilágításában teljesen tisztának tűnt az égbolt. A víz lágyan hullámzott, csupán a sziklák tövében csapódott nagy robajjal. Jó idő volt, a héten először. 

 - Fontosak vagytok számomra Nate-el, így mindenképpen szerettem volna, ha tőlem hallod először - mély baritonja lágyan simogatta sejtjeimet, miközben forró ujjait végighúzta az arcomon, hogy aztán a szél által összekuszált hajtincsemet a fülem mögé tűrhesse. Mélybarna szemei mágnesként vonzották a tekintetemet, és amint megtorpantunk a nedves homokban, olyan közel húzódtam hozzá, amennyire lehetségesnek bizonyult. - Bár Jared szerint teljesen idióta vagyok, hogy nem várom meg a vasárnapot, hogy Billy-től hallhasd a történetet - húzta el a száját fanyalogva, én pedig őszinte kíváncsisággal figyeltem, ahogyan a megfelelő szavakat kereste. - Sőt, ha nem rólad lenne szó, én is azt helyeselném, hogy a törzs vezetőjétől szerezz tudomást erről az egészről.
 - Hé, Paul - fogtam meg apró kezemmel az övét, majd ujjainkat összekulcsolva hintettem a kézfejére egy lágy puszit, mire szapora légzése normalizálódni látszott, végül ajkaival olyan hévvel csapott le az enyémekre, mintha attól félne, hogy elveszít. Én pedig igyekeztem minden iránta érzett érzelmemet belesűríteni ajkaink játékába, hiszen eszem ágában sem volt elhagyni őt. Fizikailag képtelen lettem volna rá, olyan elemi erővel vonzódtam hozzá. - Ígérem, nem fogok fejvesztve elmenekülni - fejeztem ki szavakkal is a gondolataimat, mire helyes arcán egy mosoly suhant át.
Végül, hogy jobban össze tudja szedni a gondolatait, elindultunk a sziklák irányába. Néhány uszadékfát és hínárt a hullámok kilöktek magukból, ahogyan az apály következtében a víz visszahúzódott az óceánban. A hullámok lágyak voltak, egyik sem zúdult akkora erővel felénk, hogy a lábainkat bevizezze, ugyanakkor néhány csepp, melyeket a szél fújt felénk, kellemesen hűsítve csapódtak a szabad bőrfelületeinkre. A nedves homokban néhány kagyló, és a kisebb tócsákban pár apróbb hal várta a dagály következő érkezését, mi pedig azokat kerülgetve haladtunk a szikláknak azon része felé, ahová kényelmesen le lehetett ülni.
 - Gyerekkoromban sokszor hallottam egy történetet, ami szerint az őseink, a nagy háború után, hogy meg tudják védeni a törzset, szellemekhez imádkoztak - kezdett lassan hozzá, én pedig érdeklődve hallgattam, miközben ujjaival az ölemben levő kézfejemet cirógatta. - Néhány harcos, a legbátrabbak, képessé váltak arra, hogy testüket hátrahagyva szellemként harcolhassanak. Dühöngő szelet tudtak korbácsolni és félelmetes hangokat hallattak, ezzel elijesztve az ellenséget - szemei a távolba révedtek, ahogyan felidézte magában a történteket, hangja pedig halkan lengett körbe bennünket. Úgy tűnt, mintha nem lenne jelen, mintha elveszett volna a törzsi legenda történéseiben, én pedig csodálattal figyeltem, ahogyan a quileute törzs eredetéről mesél. - A történetek szerint az utolsó szellemharcos Taha Aki volt, ideje alatt a nép boldogan élt, háborúktól mentesen, de ő és harcosai szellem alakjukban éberen őrködtek. Egy szellemvilágban történt utazása során látta, ahogyan az egyik harcosa, Utlapa a környékbeli békés törzsek leigázásáról és a hatalomról ábrándozik, így megtiltotta neki, hogy szellem alakjába átléphessen. Egy alkalommal, mikor Taha Aki átlépett a szellemvilágba és hátrahagyta a testét, Utlapa tervet eszelt ki. Taha Aki testébe lépve megölte a saját testét, így a törzsfőnök a szellemvilágban ragadt, míg ő átvette a helyét és a törzs felett uralkodott. Megtiltotta a harcosoknak a szellemvilágba utazást, Taha Aki pedig hosszú heteken keresztül fájdalmában kínlódott, képtelen volt visszatérni földi életébe, és képtelen volt eltávozni is - mély levegőt vett, miközben én is kifújtam az addig benntartott levegőt. Teljesen a történet hatása alá kerültem, és még a légvételemmel sem szakítottam meg a legenda varázsát. - Egy hatalmas farkas követte Taha Aki szellemét, végül Taha Aki a farkas testébe kéredzkedett. Boldogabb volt és hálás, hiszen bár nem emberként élt tovább, mégis sikerült kijutnia a szellemvilágból. A farkas testében visszament a faluba, ahol rettegtek tőle, ő pedig a tekintetével és a törzsi énekek vonyításával akarta bizonyítani, hogy közéjük tartozik. Egy öreg harcos, megszegve Utlapa parancsát, átlépett a szellemvilágba, ahol Taha Aki elmondta neki a történteket. Ám, mire az öreg harcos segítséget kérhetett volna, Utlapa parancsának megszegése miatt megölte őt. Ekkor Taha Aki haragra gerjedt, ám érzései a farkasnak túl emberiek voltak, így megtörtént a legnagyobb csoda. A farkas megrázkódott, majd emberré változott. Taha Aki szellemalakját vette fel, pompásabb és erősebb volt régi énjénél, így legyőzte Utlapát. Ezután ő vált a törzs egyedüli védelmezőjévé, majd évtizedek múltán, ahogyan fiai elérték a serdülőkort, közülük is képesek lettek az alakváltásra. Aki hordozza magában Taha Aki génjét, ha eljön az ideje a törzs védelmezőivé válnak.